2019 február 16-án már a harmadik alkalommal vettem részt az évente megrendezett NaturArt Természetfotó Fesztiválon, de most van az első alkalom, hogy billentyűzetet ragadok rögtön utána.
Nem azért mert ez annyira kiemelkedő lett volna: az eddigiek is pont ennyire jók voltak.
Hanem egész egyszerűen most vettem a fáradtságot, hogy frissen leírjam élményeimet, benyomásaimat a fesztiválról. Előző években addig halogattam a dolgokat, míg az élmény kihűlt, és már nem éreztem késztetést az írásra…
De most nagyon friss az élmény, és csak dőlnek belőlem a betűk 🙂
Mi is ez a fesztivál?
A NaturArtról, a Magyar Természetfotósok Egyesületéről: már biztosan hallottál. Ha máshonnan nem, akkor onnan, hogy ők rendezik meg minden évben az Év Természetfotósa pályázatot, melynek nyerteseiről az egész magyar média beszámol.
Az egyesület tagjai közt olyanok vannak mint Daróczi Csaba és Máté Bence, és sok „öreg róka”, akik nélkül nem most nem lenne ilyen magas színvonalon a hazai természetfotózás.
Ezt a fesztivált pedig évente megrendezik az Erzsébetligeti Színházban, profi technikai háttér mellett:
– speciális vászon van felszerelve (5 millió Ft értékű), amire
– egy szintén csúcstechnikát képviselő Epson vetítő vetíti a fotókat káprázatos minőségben (ez meg 7-8 millió Ft körül van a főszervező, Fáth Péter szerint)
Tényleg a fotózás ünnepe ez, ahol nemzetközileg elismert kollégákkal lehet beszélgetni, inspirálódni tőlük.
Valamint ki lehet próbálni Samyang obika (jövőre viszek egy rendes DSLR-t, és az összeset felcsavarom…):
Olympus gépeket:
vagy Leica gépeket (többször használtam őket élesben, nekem nem annyira jöttek be, bocs…):
és a tombolán megnyerhető vízszintezhető Uniqeball állványfejet (elmondani nem tudom, hogy mitől speckó, ott élőben kell látni, és akkor megérted. Ezt viszont nagyon bírnám):
Jöjjön a személyes beszámolóm!
Nem írok minden előadóról, inkább csak a számomra érdekesebbeket ragadom ki, vagy akik számomra újak voltak. Ezért elnézést kérek azoktól, akiknek előadását nem emeltem itt ki.
A legfontosabb dolog, ami minden évben megerősítést nyer bennem, hogy sehová nem kell utazni jó fotókért. A lakóhelyünk 30 km-s körzetén belül minden megvan.
Legalábbis a sikeres fotósok munkáiból ezt a következtetést kell levonnom.
Persze, ha elefántokat akarok naplementében fényképezni, akkor oda kell menjek, de nem biztos, hogy fotósként valóban fejlődni fogok.
Az idei fesztiválon a legnagyobb elismerést kiváltó előadók azok voltak, akik lakóhelyük közvetlen közelében űzik a hobbijukat. És ebben a „korlátozott térben” rá vannak kényszerítve a minél nagyobb kreativitásra, és pont ettől lesznek naggyá.
Mivel a téma eléggé korlátolt, ezért mindent új látószögből is kipróbálnak, és jobban ismerik a fény és időjárási viszonyokat is.
És sokkal több időt tudnak kísérletezéssel tölteni, mert az utazással nem mennek el napjaik. Akinek pedig számít a bolygónk, azt is tudja, hogy mennyire nagy környezeti teher egy nemzetközi utazás.
Mondhatod, hogy eddig csak a levegőbe beszéltem, szóval mutatom a példákat (ők mind előadtak szombaton):
1. Potyó Imre
Imre Gödön lakik, és főképp a Duna gödi ártéri erdőiben illetve a Börzsönyben fotózik (Királyrét környékén, ez kb 30 perc autóval onnan).
(Hozzáteszem, hogy én meg Vácon lakom, ami itt van a szomszédban).
Imre nagymestere a földi előtér és égi háttér egy képen való megörökítésének. Általában zseblámpákat és legalább egy vakut használ, hogy kiemelje az állatokat, növényeket.
Ez annyira jól sikerül neki, hogy ezzel a fotójával 2017-ben Londonban, a BBC pályázatán beválasztották a kategóriájának legjobb 5 képe közé (a világ legrangosabb ilyen eseményén).
Királyréten, a Börzsönyben fotózta, amikor a tél beállt. Ezek a lepkék még aktívak voltak, de csak pár napjuk volt hátra a teljes fagyokig.
Ez egy gépen belüli multiexpó: először a lepkéket fotózta meg vakuval és 50-s obival, majd erre exponált egy szélesebb látószögű obival, hogy a csillagos háttér is meglegyen.
Aztán 2018-ban itthon is ő lett az Év Természetfotósa:
Királyréten fotózta ezt a kaszáspókot, az alábbi fotót pedig a gödi ártéren készítette:
A fesztiválon ezeket a fotókat mutatta be (még sok mást is), persze sok háttértörténettel együtt.
Update: a cikk megjelenése után megkerestem Imrét, hogy hogyan működik ez a multiexpó, ez volt a válasza:
A multiexpó engedélyezett, ha egy helyszínen, egy időben készülnek.
Sok képet szerintem csak így lehet elkészíteni: első kattintás nagyon szűk rekesszel, annak érdekében, hogy belessen a teljes éleségbe az állat, majd a következőt nyitott rekesszel, h 30 sec alatt beleégjenek a csillagok.
Ha egy fotó alatt próbálnám megoldani ezt, akkor a szűk rekesz miatt a csillagok nem kerülnének a képre, illetve csak néhány, tehát sötét lenne a háttér. Ha meg hosszabban exponálnék, akkor csíkot húznának.
Van egy expós békás csillagos képem is, az végig nyitott rekesszel készült. De ott picike az állat, így belefért a mélységélességbe.
A legtöbb obinál nem lehet rekeszt állítani expó közben.
– Potyó Imre
2. Kerekes István
Számomra István előadása volt a legnagyobb élmény a fesztiválon.
Talán pont azért, mert ő volt a kakukktojás előadó: azt mutatta meg, hogyan alakult át természetfotósból az egyik legjobb szociofotóssá.
Az ő természetfotói is nagyon jól példázzák, hogy nem kell messzire menni egy jó képért.
Ezt pl. a vonatra várva lőtte:
Ez meg nem egy drónfotó egy befagyott tóról, hanem egy 10 centis jégdarab:
De egy téli napon, fotózás közben elkezdett egy erdélyi kisfiúval beszélgetni. Addig-addig, míg István elkészített első igazi szociofotóját. Innen már nem nagyon volt neki megállás, elkezdte keresni a témákat.
Így az előadás nagy részén környezeti és szűkebb portrékat láthatunk, fantasztikusabbnál fantasztikusabb történetekkel fűszerezve.
A fotókon olyan emberek jelentek meg, olyan környezetben, hogy ha nincs lefotózva, nem hiszem el, hogy emberek így élnek…
De István abban leli örömét, hogy ezeken a területeken fotóz teljesen őszinte, megjátszatlan arcokat és érzelmeket.
Többször is kihangsúlyozta, hogy mennyire fontos számára, hogy érzelem legyen a képen.
Sajnos nem tudom visszaadni vicces stílusát, és jó értelemben vett enyhe akcentusát (Marosvásárhelyen nőtt fel, élt sokáig), de az egész közönség szájtátva figyelt vagy épp nevetett…
Elmesélte, hogyan készült sokszoros díjnyertes képe, „Yelena”. (Itt olvashatsz a weboldalán róla bővebben).
Hogy miért nem elégedett meg egy jó portréval, és hogyan csinálta meg pár perccel rá a díjnyertes fotót (bal oldalon az első, jobb oldalon a nyertes fotó):
Valamint olyan fotókat mutatott, hogy csak szájtátva néztünk, hogy emberek tényleg így élnek? Érdemes a lenti linken megnézni a képeit, mert nem hiszed el, amíg nem látod…
Kerekes István weboldala – ő azon kevesek egyike, akinek nincs facebook oldala (még szimpatikusabb a szememben :))
3. Espen Bergersen – a norvég „bálnafotós”
Espen volt az idei fesztivál meghívott külföldi előadója, és meg kell mondjam, találni se tudtak volna nála jobb embert.
Majdnem Máté Bence színvonalú, a figyelmet végig lekötő, vicces előadás volt az övé.
Annak ellenére tökéletes előadást kerekített, hogy angolul beszélt, és minden mondat után meg kellett állnia, hogy a tolmács fordítson.
Az ő története röviden:
Szüleivel egy észak norvég partokon fekvő szigeten, Andoya-n nőtt fel, majd később Tromsoba költözött.
2010 karácsonyán, amikor hazament szüleihez, és sétált a tengerparton, vette észre, hogy a vízből mintha szökőkutak emelkednének ki.
Azt hitte először, hogy csak a hullámok csapkodják a köveket…
Aztán rájött, hogy ezek bizony bálnák. És nem is csak egy-kettőt, hanem kb. húszat számolt össze.
Mivel addig soha nem látott arrafelé bálnákat, nagyon furcsállotta, és még aznap írt egy biológus barátjának (persze le is fotózta őket).
A barátja annyira izgatott lett a hír hallatán, hogy másnap már ment is oda repülővel (Espen még az emailt is betette a képek közé, nagy derültséget keltve).
Espen és a barátja tovább fotózták a bálnákat, és írtak egy rövid cikket a helyi lapba, pár fotó kiséretében.
Ennek hatására beindult a bálnaleső turizmus: özönlöttek a turisták a parton, hajókon, kajakokon és búvárként.
Annyi ember autózott le a tengerpartra, hogy dugók alakultak ki, a rendőrök meg bírságolták a tilosban parkolókat.
Sőt, még a BBC stábja is itt forgatta le a Kék Bolygó egyik epizódjának egy részét.
Mindez azért, mert Espen pont jókor volt, jó helyen! (És volt nála egy 500as tele :))
És hogy miért jöttek a bálnák? Kiderült, hogy a heringek rajai minden évben máshol tartózkodnak, és ebben az évben áttették „bázisukat” az Andoya sziget környékére.
A bálnák meg csak követték őket.
Espen még sok csodálatos fotót mutatott (ebben a videóban szinte mind benne van), de talán a legviccesebbek azok a képei voltak, ahol a bálnák mellé odaphotoshoppolt valamilyen „emberi” tárgyat.
Például egy hosszúszárnyú bálna mellé odatett 6 db Volkswagen Beetle-t, vagy épp a levegőben repdeső heringek hosszából kiindulva megállapította, hogy a bálnák 4 méter szélesre nyitják a szájukat. (Sajnos ezekről pont nem csináltam képet, de remélem tudok Espentől szerezni…)
Pár dolog amit leszűrtem, és fotósként mindenkinek hasznos lehet
Jó fotók is válhatnak unalmassá, ha hiányzik belőlük ez…
Ahogy elkezdtek teret nyerni a drónfotók, úgy vettem észre ezt a jelenséget.
Nagyon sok drónfotó szándékosan olyan, hogy nincs benne semmi olyan részlet, ami alapján az agyunk tudná „skálázni” a képet. Más szóval fogalmunk sincs, hogy amit most látunk, az egy 30 centis földdarab, vagy egy mikroszkópos kép vagy több száz méteres területet ábrázoló légifotó.
Ezt a készítők pontosan így akarják, és ezek azok a gyönyörű fotók, amiket szájtátva nézünk, hogy „jé, ilyen fölülről a halastó?”
Tipikusan ilyenek a fraktálmintázat-szerű tájakat ábrázoló képek.
Például ez a jégmintázat Radisics Milántól (eredetiben a HVG Nagyítás sorozatban):
Vagy ez a nemtudommi Daróczi Csabától:
Ezek önmagukban mind gyönyörű fotók, de amikor már a 40edik ilyet látod egymás után, és nincs semmi támpontod, amihez tudnád kapcsolni a méreteket, akkor az agyad elveszti a fonalat…
Nálam ez úgy jelentkezett, hogy egyfelől beálmosodtam, másfelől meg feszült lettem attól, hogy nem tudtam mit látok…
Hozzáteszem, hogy ez kifejezetten a 2018-as fesztiválra volt jellemző, 2019-re valószínűleg maguk az alkotók is rájöttek erre, és nem csináltak 10 perces blokkokat kizárólag drónfotók vetítéséből.
Mielőtt azt hinnéd, hogy Milán vagy Csaba munkáját kritizálom, nem erről van szó. Egész egyszerűen ők a legismertebb hazai drónfotósok, akiknek sok ilyen képe is van. Nagyon ajánlom pl. Milánnak a magyar fürdőkről készített sorozatát, vagy Csaba díjnyertes légi fotóit (lásd alább).
És ahogy mondtam, ezek a „skála-nélküli” fotók is lélegzetelállítóak, csak sokat egymás után nézve kezdhetnek unalmassá válni.
Ez a kép jó példája egy olyan drónfotónak, amin van „skála”, azaz nagyjából tudom magamat hova tenni a képen:
Vagy Cristobal Serrano nem véletlenül nyerte a GDT pályázatát ezzel a drónfotóval (mert a flamingók miatt nagyjából érzékeljük a méreteket, nélkülük viszont bukna a fotó):
Radisics Milán weboldala, facebookja
Daróczi Csaba facebook oldala (ő szintén ékes példája a „nem kell külföldre menni a jó fotókért”, hiszen minden képét a lakhelye közelében készíti)
Minél kevesebb utómunkára törekvés
Ez az a rész, amit én nem mindig értek 🙂
A természetfotósoknak nagyon szigorú etikájuk van, gyakorlatilag a sajtófotósokkal megegyezően: lehet szintezni (világosítani, sötétíteni), és vágni a fotókat, de elemeket elvenni, hozzáadni már tilos.
És több expót se lehet összetenni utómunkában, tehát egy 10 darab 30 másodperces fotóból készített csillaghúzós képet már nem nevezhetnék „hagyományos” kategóriákban.
Viszont gépen belül bármi megengedett: ahogy fentebb láttuk, Potyó Imre gépen belül csinált kettős expót úgy két külön objektívvel (ha teljesen jól értem, de utána fogok kérdezni), hogy ez szabályosnak számít. Amikor ezt nyilván sokkal egyszerűbb lenne megcsinálni Photoshopban.
De még így is, nekem legalábbis furcsa, ha két külön obival van összeexponálva a kép. Ha PS-beli, ha gépen belüli a mutatvány, akkor is.
De gondolom pontosan a nehézség miatt van ez a „gépen belül bármit” szabály.
Erről még meg fogom kérdezni az érintetteket.
Túl-utómunkázott fotókkal nagyon kell vigyázni
Ez egy apróság, de érdemes rá odafigyelni.
Szinte az összes természetfotó nagyon természetes hatású kép, szinte egyik se túl kontrasztos, túl szaturált, vagy ‘ne adj Isten HDR kinézetű.
Pont ezért, ha véletlenül bekerül közéjük egy-két túlhúzott kép, nagyon zavaró tud lenni. Például, ha a Clarity csúszka túl van húzva Lightroomban, itt nagyon kijön.
Szerencsére csak 2 ilyen képet láttam, és azok is önmagukban nagyon jók voltak. Bár csak egy picit voltak túlmunkázva, már ez is elég volt ahhoz, hogy szembetűnő legyen.
Remélem tetszett a beszámolóm a Természetfotó Fesztiválról, és jövőre ott találkozunk! 🙂
A következő naturArt Természetfotós Fesztivál időpontja: 2020 Február 15 , szombat.
Ha részt vettél rajta, Neked kinek az előadása tetszett és miért? Írd meg kérlek kommentben!
Ui: kicsit gondban voltam e cikk írásakor a szerzői jogokkal… Úgy gondolom, hogy a láthatóan az előadáson készült fotókat jogom van rákérdezés nélkül publikálni, viszont a csak „simán” a fotókat közvetlenül megjelentetni már nem. Ezért minden érintettet megkérdezek, hogy felhasználhatom-e a képét, amolyan oktatási célokra. Remélem nekik sem lesz ez ellen kifogásuk, pláne hogy mindenhol bőségesen visszalinkeltem hozzájuk.
