Ma már pont olyan természetesnek vesszük, hogy újra magyar fotós nyert egy rangos nemzetközi asztrofotós pályázaton, mint ahogy Hosszú Katinka havonta zsebeli be az újabb érmeket…
Szinte el lettünk kényeztetve az utóbbi évtizedben: nem volt olyan év, hogy valami nagy nemzetközi trófeát ne magyar fotós hozott volna haza.
Nemcsak a természetfotózás témakörben, hanem az éjszakai fotós világban is igaz ez.
Az újabb sikerünk az, hogy a Greenwich Obszervatórium 11. nemzetközi pályázatán (hivatalos nevén Insight Investment Astronomy Photographer of the Year) Francsics László a fődíjat és a Robottávcső kategória első helyezését hozta el.
Ezúton is hatalmas gratuláció neki!
De persze nem ő volt az egyetlen magyar induló, rajta kívül még öten kerültek a kategóriák döntőibe.
Ebben a bejegyzésben bemutatom az összes döntős magyar fotót, valamint minden kép mellé az alkotók saját beszámolóját is közlöm.
Francsics László – Be az árnyékba
László teljes holdfogyatkozást ábrázoló fotója a pályázat fődíját nyerte el:
László neve sokaknak csenghet ismerősen: ezen a pályázaton is többször nyert már kategóriát, valamint a Magyar Asztrofotósok Egyesületének egyik alapítója, aki igen aktív közösségi munkát is végez.
Mit is látunk a felvételen? Mert elsőre nekem sem volt egyértelmű, kell egy kis idő, míg az ember felfogja.
Ahogy én is beszámoltam róla, 2019 január 21-n láthattuk az évtized utolsó teljes holdfogyatkozását. László fotóján ezt az eseményt örökítette meg – de inkább átadom neki a szót:
(A Turista Magazin készített Lászlóval egy remek interjút, onnan idézem sorait)
„Ez egy technikailag egyszerű felvétel volt, nincs benne extra képfeldolgozási módszer, gyakorlatilag egy kisebb-közepes távcsővel bárki elkészíthette volna.
Mivel a 2018-as júliusi holdfogyatkozást teljesen eltakarták a felhők, volt időm tovább gondolkozni a koncepción a téli, az évtized utolsó teljes holdfogyatkozásáig, ami idén január 21-én következett be. A derült idő esélye természetesen télvíz idején rendkívül csekély, de ami nem adatott meg nyáron, az megadatott télen, mínusz 5 fokban, egy hétfő hajnalon.
Aznap este nagyon is éreztem a fáradtságot, és alig-alig tudtam magam rászánni, hogy kipakoljam a felszerelést az éjszaka második felében. De azzal a gondolattal, hogy asztrofotósként hogyan nézek majd másnap tükörbe, ha kihagyom az eseményt, annak ellenére, hogy még az időjárás is kegyes hozzám, meggyőztem magamat, hogy márpedig amit elterveztem, vigyem is véghez.
Mindent felállítottam és beállítottam, végül 3 percenként nyomta meg a gombot helyettem az expozícióvezérlő, ezért magára hagyhattam a rendszert. Rövid alvások között körülbelül óránként kellett kimennem, ellenőriznem, hogy minden rendben van-e. Az egész rutin volt.
A meglepetések, mégpedig az, hogy különösebb módosítások nélkül, a nyersképek a háttércsillagok segítségével egymásra illesztve, ilyen drámai, és egyben dinamikus módon jelenítik meg a Hold földárnyékba való behatolását, színeváltozását a fehértől a rendkívül nehezen észlelhető kéken át a vörösig, és hogy a szekvenciák mennyire gazdaggá teszik a kompozíciót, már csak a monitor előtt derült ki.
Valójában a képen a Hold valódi föld körüli keringését, azaz pálya menti mozgását sikerült megörökítenem, azzal az extra kiegészítéssel, hogy a Hold éppen egy teljes holdfogyatkozásba „szalad bele”.”
Francsics László, forrás: Turista Magazin
Úgy érzem, hogy még egy pici magyarázatra szorul a látottak értelmezése (és még kértem be plusz infókat az alkotótól).
Tehát László egy Sony A99v SLT géppel fotózott, ami egy 250 / 1000 mm-s Newton-asztrográfon helyezkedett el (25 cm átmérőjű tükör, 1000 mm-s gyújtótávval).
A 3 percenként exponáló Sony fényképezőgépe automata fénymérésre volt állítva, így lehetett az, hogy a nagyon fényes telehold és a Földárnyékban lévő sötétvörös Hold is megfelelően lett kiexponálva (saját becslésem szerint kb. 2000 szeres fényességkülönbség van a kettő közt).
A távcső – és rajta a fényképezőgép – egy vezérelt mechanikára volt téve, ami a Föld forgását (azaz a csillagok mozgását) követte.
Mivel a Hold kering a Föld körül, ezért a Hold látszólag „hátrafelé” halad a csillagokhoz képest (máshogy kifejezve lassabban). Kb 1/2 fokot mozog óránként kelet felé.
Tehát ami látszik a fotón az az, ahogy a Hold kelet felé (a képen jobbról balra) elmozog az égen. Annyival megspékelve, hogy közben pont beleszaladt a Föld árnyékába (azaz teljes holdfogyatkozást láthattunk).
Ezért ha látnánk csillagokat a képen, akkor azok pontszerűek volnának.
Az utómunka során László annyit tett, hogy a csillagokhoz igazította az összes képet, majd Photoshopban (ha jól sejtem) a legalsó rétegnek betette a legelső fotót, a jobboldalit.
Majd szépen egyesével „rápakolta” a többi réteget.
Amitől olyan különleges lett a kép, az a gyönyörű színátmenet, amihez még az a kékes árnyék is hozzádob egyet. Ezt a kékes árnyékot állítólag a Föld ózonrétege okozza.
A fotó különlegesség még az, hogy tökéletesen kirajzolja az égen a Föld árnyékját. Ezt mi sosem érzékeljük a Földről (leszámítva, hogy éjszaka van), csak akkor válik láthatóvá, ha az égi kísérőnk belefut.
Többek közt ezeket méltatja a zsűri ebben a rövid videóban:
Ez a fotó nagyon jó példája annak, hogy nagyon egyszerű felszereléssel, de nagy adag kreativitással (és persze tapasztalattal) mennyire újat lehet alkotni.
Merthogy ahogy László is írta, ezt bárki megcsinálhatta volna, akinek van egy teleobija (pl. én magam is).
Francsics László – Infravörös Szaturnusz
László a Robottávcső kategória első díját is elhozta ezzel a képével:
A Szaturnuszt, a gyűrűs bolygót ábrázolja a felvétel, ami egyrészt rendkívül éles, szokatlanul nagy felbontású lett, másrészt nem a megszokott színekben, színtartományban mutatja a bolygót, hanem a látható tartományhoz nagyon közeli, de mégis infravörös spektrumban.
Ezért olyan színeket láthatunk a felvételen, amit szabad szemel, vagy távcsőbe tekintve, akár hagyományos fotókon soha.
Érdekesség, hogy a Robottávcső kategória idén volt utoljára. Jövőre „Innovációs” kategória lesz helyette.
Francsics László, forrás: Turista Magazin
Egy kép a Chilében működő teleszkópról, amivel a kép készült:
Halkan jegyzem meg, hogy ez a fotózási ág sem egy olcsó mulatság. Bár a hagyományos értelemben vett asztrofotózásnál az embernek egyszer kell megvennie a cuccot, „utána már ingyen van”, itt viszont a távcsőidőt mérik komoly pénzben.
Persze kedvezményesebb a távcsőidő a Holdas éjszakákon (bolygófotózásnál nem zavar a Hold), de akkor is, itt arról van szó, hogy valaki a saját zsebéből fizetett képekből dolgozik.
És ahogy a Holdas fotóra igaz volt, hogy „bárki megcsinálhatta volna”, erre is igaz.
Bemutatkozó oldala a Magyar Asztrofotósok Egyesülete honlapján
További magyar fotósok és képeik, akik bekerültek a kategóriák döntőibe
Francsics László – Napfény a Földfény ellen
László egy másik fotója a Holdunk kategóriában ért el döntős helyezést.
A képen a vékony Holdsarlót látjuk, csak épp pont „fordítva” fotózva, mint ahogyan általában szokták.
Azaz László a napsütötte oldalt hagyta beégni (persze idézőjelben), míg az árnyékos, de a Föld által mégis megvilágított oldalra exponált helyesen.
Az árnyékos oldalt (a képen a felső oldal) a Nap fénye közvetlenül nem világítja meg. Viszont a Föld visszaveri a Nap fényét a Holdra – ezt hívják hamuszürke fénynek.
Gyakorlatilag a Holdon állva ilyenkor majdnem teleföldet látnánk.
Bagi László – Mélység és magasság
László fotója a Csillagok és ködök kategóriának egyik döntőse lett:
Bagi László saját szavaival:
„A fotón az NGC-7822 jelű, Ördögfej-köd komplexum látható.
A felvétel érdekessége, hogy nem hagyományos RGB fotót, hanem speciális Hubble-palettás felvételt készítettem az adott objektumról.
Ennek az technikának köszönhetően egészen más részletek, struktúrák,mélységek mutatják meg magukat a ködösségből. Az „ördög” Földünktől megközelítőleg 3-3.5 ezer fényévnyire található.
A ködösség anyagát tekintve tekintélyes mennyiségű ionizált hidrogénből, porból és egyéb gázokból áll.
A fotón több, toronyszerű gázoszlop látható, amelyek belsejében számtalan csillag születik. Ezek az oszlopok kénben és hidrogénben gazdagok. A végleges fotó 29 óra expozíció eredménye.
Ha jól emlékszem, ehhez 7 éjszakát töltöttem kint. Az időjárás, felhők miatt nem minden éjszakát tudtam végigfotózni. Ezért kellett hét alkalommal kitelepülni.
A fotó adatai:
Távcső: Newton asztrográf 200/800 f/4
Kamera: Atik One6 mono
Expozíciós adatok: H-alfa 12 óra, Lum 2 óra, RGB 1 óra, SII 7óra, OIII 7óra.
Össz expóidő: 29 óra
A fotó készítésének helye: Öcsöd”
Bagi László
László főműszere, a 200/800-s asztrográf:
Bagi László weboldalát itt találod, valamint egy sok fotóval teletűzdelt index.hu-s cikket róla itt
Schmall Rafael – Út a Csillagok felé
Rafael fotója az Asztrotájképek kategória döntőjébe jutott:
Rafaelt idézve:
„A felvétel Namíbiában készült, és 60 darab 10 másodperces felvételből lett összerakva. Canon 6D és Samyang 24/1.4 volt a tettes egy Manfrotto álványon.
Asztrofotózás közben mentem ki egy másik géppel a szavannára.
Azt hiszem fél 5 – 5 óra környéke volt, azalatt készítettem el a panorámát.
Lenyűgöző ott a Tejút. A hazai az csak egy halvány sáv ahhoz képest, ami ott volt.
A képen az előtér fényét az égbolt adja. Semmilyen mesterséges fény nem volt, se fényszennyezés!”
Schmall Rafael
A NatGeon Ladányi Tamás készített vele interjút
Scfmall Rafael Facebook oldala
Szémár Ferenc – Alnitak, Alnilam, Mintaka
Ferenc tavaly az Asztrotájképek kategóriát nyerte meg, idén pedig – rá jellemző módon – egy igencsak meghökkentő képpel nevezett.
A fenti fotón az Orion övének 3 csillaga látszik – csak direkt defókuszáltan, úgy, hogy egy négyzet alakú maszk volt az objektív előtt. Valljuk be, hogy elég pihentnek kell lenni egy ilyen elkészítéséhez, de aki régóta követi Ferenc munkáit, az biztosan nem lepődött meg rajta.
2 éve kísérem Ferenc munkáit figyelemmel, és talán rá tudnám azt mondani, hogy egyike a legtöbbet kísérletező éjszakai fotósoknak itthon.
Mindig különleges projekteket talál ki: van ami nagyon látványosan sül el (a tavaly nyertes Cirkumpoláris fotója), van ami pedig kevésbé látványos, de tudományosan annál érdekesebb (pl. geostacioner műholdak tánca).
A NatGeo készített Ferenccel interjút (benne a fent említett képeivel), érdemes azt is elolvasni.
Papp András – Tintafoltok
András képe a Holdunk kategória döntőjébe került be:
„A képen az Oceanus Procellarum és a Mare Imbrium holdbéli síkságok peremén járunk. A felvétel központjában látható Copernicus és a Kepler kráterek Holdunk arcának meghatározó alakzatai. A belőlük kiinduló sugaras szerkezetek a becsapódások fiatal korára utalnak. A Copernicus Kráter a maga 100km körüli átmérőjével már egyszerűbb binokulárokkal is megpillantható, de igazi szépségét és lépcsős kráterfalát csak komolyabb műszerekkel mutatja meg, megfelelő holdfázisnál.
A hiedelmekkel ellentétben a Hold felszínének színe a valóságban nem a szabad szemmel megpillantható szürkés fehéres árnyalatú. Ugyanis a felszínt borító finom porszemcséket (regolitot) a krátereket képző becsapódások részben vagy egészben félresöpörték így – ahogy a földi körülmények között is tapasztalhatjuk – felsejlenek alóla az eltérő színezetű kőzetek. A halványan átütő színek, a finom porlepel alatt megbúvó, eltérő ásványi anyag tartalomról árulkodnak.
A mai modern fényképezőgépeknek hála már egyetlen teleobjektívvel készült felvételen is könnyedén látszanak ezek a színezetek. A nagyon finom eltéréseket az úgynevezett hiperszaturáció eljárásával lehet digitálisan felerősíteni úgy, hogy az eredeti árnyalatbéli különbségek nem torzulnak, de jobban láthatóvá válnak.
A képrögzítés Hold esetén megszokott nagy sebességű videofelvétel rögzítésével kezdődött. Jelen esetben egy monokróm kamerát és vörös zöld kék színű szűrőket használtam. Végső színes kép, az ezt követő számítógépes képfeldolgozás során öltött végső formát. A markánsabb kontraszt eléréséhez a felvétel inverz (negatívba fordított) színezetet mutat.
Felhasznált eszközök:
– GPU optical 127/1200 Apokromát 2x-es nyújtással (fotós nyelvre fordítva 2400mm / f19-es optika)
– Skywatcher H-EQ5 óragépes állvány
– ZWO ASI 174mm monokróm csillagászati kamera
– Astronomik vörös zöld kék szűrők.”
Papp András
András műszere, mellyel a fotó készítette:
Illetve maga a csillagászati kamera:
Papp András weboldalát itt találhatod
Feltóti Péter – Galaxis Központ
Péter a Tejútrendszerünk központi régióját ábrázoló fotójával a Galaxisok kategória egyik döntőse lett:
A Tejút centrumát ábrázoló képemet 2018 májusában készítettem namíbiai expedíciónk során. Utazásom célja első sorban az volt, hogy egy asztrofotózáshoz tökéletesen megfelelő helyszínen készíthessek távcsöves mély-ég felvételeket Magyarországról nehezen, vagy egyáltalán nem megfigyelhető objektumokról.
Ennek okán teljes felszerelésem 100%-os kihasználtsággal dolgozott minden éjjel az előre eltervezett objektumok rögzítésén. Mivel ez egy viszonylag jól automatizálható művelet, sok időm volt a csodálatos déli égbolt látványában gyönyörködni.
Néhány éjszaka elteltével erősen megfogalmazódott bennem a szándék, hogy azt – az akkora mindennapossá váló – élményt megörökítsem, melyet a zenitbe felkúszó és ránk boruló Tejút centrum látványa keltett bennem.
Mivel ez az eredeti terveim között egyébként nem szerepelt, egyik társunk, Tarczi Patrik CANON 6D gépét és egy 24-70-es F2,8-as objektívjét kértem kölcsön az emléknek szánt fotó megvalósításához, majd egy szimpla állványról 124 darab 10 másodperces ISO 6400-as expozíciót készítettem 24 mm-es fókuszon.
Igaz, hogy az ég látszólagos elfordulását korrigáló ekvatoriális mechanikát nem használtam, mivel ez nem állt rendelkezésre, de a rövid fókusz és a viszonylag (asztrofotográfiában) rövidnek számító expozíciós idők miatt ez nem is okozott látványos hibát a nyers képeken.A feldolgozás során a nyers képeket a szokásosnak mondható eljárásokkal kezeltem (dark-, flatkorrekció, illesztés, stackelés).
A kiváló fényképezőgépnek, optikának és a kristálytiszta afrikai égboltnak köszönhetően a Tejút megannyi látványos régiója és objektuma teljes színpompájába bújt elő a pixelek közül. Azt hiszem, sikerült fényképen is visszaadni azt az érzést, hogy tényleg egy spirál galaxis ölelő karjából nézzük a minket körülvevő világot.
A képen kirajzolódnak az ismert mély-ég objektumok százai, melyeket nagy távcsővel egyesével vadászunk le, az a sok részletes, fodros barna porfelhő, melyeket szabad szemmel csak csillagok hiányának érzékelünk és a fényes galaxis mag, melynek halvány derengését a horizont fölött láthatjuk osonni a rövid nyári éjjelek alatt.
Külön öröm számomra, hogy ezt a hirtelen ötlettől vezérelt fotót úgy sikerült elkészíteni, hogy egy rangos nemzetközi versenyen is megállta a helyét, és elnyerte a zsűri tetszését, így talán sok emberhez eljuthat és sok embernek megmutathatja, hogy néz ki valójában galaxisunk és a minket körülvevő annyira talán nem is üres világűr.
Feltóti Péter
Pár személyes észrevételem az idei képekről
Végignézve a döntős fotókat, pár dolgon megakadt a szemem…
Idén, a Asztrotájképek kategóriában szinte az összes fotón a Tejút központi része volt a fő téma. Ezzel alapvetően semmi baj, de picit furcsállom, hogy sokaknak ezek szerint
Asztrotájkép = Tejút + Földi előtér
Pont ezért örültem Szémár Ferenc 2018-s kategória győzelméhez.
Az ő fotóján tulajdonképpen csak egyetlenegy csillag látszott – Tejútat még nyomokban sem tartalmazott – kísérletezőkedvet, újfajta kompozíciót viszont annál inkább.
Emlékeztetőül, erről a fényképről van szó:
Ez a hideg galyatetői éjszakában készült fotó annyi apró tudományos érdekességet tartalmaz, hogy egy külön bejegyzést megérne. A hírlevelem olvasóinak anno alaposan kiveséztem, hogy mit is látunk rajta (szerencsére van archívumom, így itt el tudod olvasni, amiket írtam).
Többek közt ezért érdemes feliratkozni a hírlevelemre 🙂
Az idei kategória győztes, Wang Zheng fotója viszont pont azzal tűnik ki a mezőnyből, hogy az alkotó nem a ma divatos kicsit telített színvilágot használta, hanem inkább a fekete-fehér irányába vette vissza a színeket:
És nagyon örülök, hogy ezt a fotót választotta a zsűri nyertesnek, mert talán ezzel is bátorítanak mindenkit arra, hogy merjenek visszavenni a színekből, és kreatívan használni a színvilágot a hangulat megteremtésére (ahogy a filmekben is teszik).
Ahogy az is nagyon tetszik, hogy a nyertes fotó egy expó eredménye, és Wang Zheng nem használt semmilyen rétegzős technikát.
(Félreértés ne essék: én is nagyon sokat használok stackelést, pl. tűzijátékoknál, vagy csak egyszerűen zajcsökkentésre)
Személy szerint nekem Robin Stuart Égi navigátor című fotója tetszik a legjobban:
Égbolt: f/2.8, ISO 3200, 30 mp
Előtér: f/11, ISO 400, 25 mp
Sajnos a leírásból nem derül ki, hogy a két külön expó fizikailag és időben is közel egyszerre készült-e… De nagyon remélem így van, és nemcsak két teljesen külön meglőtt kép lett összerakva eggyé.
Neked melyik fotó tetszik a legjobban? Megírhatod kommentben!
Kapcsolódó cikkek
Így fotóztam a teljes Holdfogyatkozást – a saját képeim a 2019 januári eseményről
A Turista Magazin interjúja Francsics Lászlóval, valamint összefoglalója az eseményről
Az Insight Investment Astronomy Photographer of the Year hivatalos honlapján a 2019-s nyertesek
Az Insight Investment Astronomy Photographer of the Year hivatalos honlapján az előző évek nyertesei
Magyar Asztrofotósok Egyesületének honlapja
A Chilescope robottávcsővei – ha valaki ki akarja magát próbálni a „karosszékből”
