Alváson kívül nem sok mindent…
És ha csakazértis fotózni szeretne?
Lehet-e kézzel tartott fényképezőgéppel bármi értelmeset is csinálni a csillagokkal?
LEHET!!!
Színes csillagvonalakat, alakzatokat lehet kreálni az úgynevezett szcintilláció jelensége által.
Például ilyet, az égbolt legfényesebb csillagával, a Szíriusszal:
Vagy egy ilyen masnisat az éppen a Spica csillag közelében járó Marsra:
Nemsokára elmagyarázom mit és miért látunk, de előbb hadd meséljem el, hogy jutottam idáig!
Történt, hogy a családommal egy bükfürdői szálloda vendégei voltunk és napközben a hotel parkjában gyerek sétáltatás-altatás közben gondolkodtam, hogy milyen jól is nézhet ki a táj a Hold fényénél éjszaka.
El is jött az éjjel, én pedig kimentem első körben állvány nélkül, csak hogy megnézzem, tényleg olyan jó-e a téma, hogy megérje kipakolni az állványt is (mintha az olyan megerőltető lenne).
Őszintén szólva nem nagyon hozott lázba a látvány, annyira nem volt tiszta idő és a holdfénytől sem lett szebb a táj.
De ha már a kezemben volt a gép az alap objektívvel, csináljak már pár képet, na…
Ekkor elkezdtem kísérletezni a holdfénnyel, mely megcsillan a kis tavacska felszínén.
Bár 1 másodperc az expozició 105mm-s fókusszal mindenféle stabilizálás nélkül, a kép mégis „éles”, mert a hullámok miatt a fény egy bizonyos helyről csak a pillanat tört része alatt verődik vissza. Egész jó eredményt kaptam (kicsit a fehéregyensúlyt eltolva még jobb):
Ekkor jött az ötlet, hogy…
Miért ne fényképezhetném le a csillagokat is kézből is?
Ekkor eszembe jutott Landy-Gyebnár Mónika kiváló cikke és fotói mellyel a csillagok színének látszólagos ingadozását örökítette meg faék egyszerűségű módszerrel (mindig azok a legjobbak!).
Ha bármelyik fényesebb csillagra szabad szemmel ránézünk, érdekes jelenségnek lehetünk tanúi: alapvetően egyszínűnek látjuk, de a színét mintha folyamatosan változatná: egyik századmásodpercben kék, másikban vörös, aztán zöld és így tovább.
Ugyanis a csillagok olyan messze vannak, hogy a Földről gyakorlatilag pontszerűnek látszódnak és a folyton mozgó földi légkör mint egy prizma bontja színekre a fényüket.
Ezt a jelenséget nevezik szcintillációnak: magyarul leginkább pislákolásnak mondanám.
Ha viszont egy bolygóra nézünk, pl. a Jupiterre, vagy a Marsra (ekkor épp a Szűz csillagkép Spica csillaga mellett volt), akkor ezt a jelenséget nem látjuk. Fényük és színük állandó:
Hogy hogy egy csillag hogyan pontszerű? – szokták nagyon sokan kérdezni.
A válasz a hatalmas távolságokban rejlik.
Például a Szíriusz 8.6 fényévnyi távolságával a 6. legközelebbi csillagnak számít, és bár a Napunknál 1,7szer nagyobb, akkorának látszik a korongja, mint egy gyufa 5mm-s feje kb. 170 km távolságból. Magyarul teljesen pontszerű.
Egészen az elmúlt évekig kellett várni arra, hogy a technológia odáig fejlődjön, hogy a Napon kívül más csillagok korongját is lehessen látni. Itt egy fantasztikus kép a Skorpióban található Antaresről, mely egy vörös óriás. De ő 680 Napkorong méretű, és 600 fényévre van.
A csillagokkal szemben a Naprendszer bolygói messze nem pontszerűnek látszódnak: a Földről már kis távcsövekkel is jól megfigyelhető kiterjedésük van.
Például a Jupiter legnagyobb látszó méretével számolva (kb 50 ívmásodperc): az 5 mm-s gyufaszál 22 méterről nézve hat akkorának. (A Szíriusznál ez 170 km volt!).
Tehát bármikor a csillagos égboltra nézve, úgy lehet könnyen megállapítani, hogy csillagot vagy bolygót látunk-e, hogy míg a csillagok fénye pislákol, a bolygóknak viszont állandó a színük-fényük.
Ez jól is látható az alábbi Mars – Spica együttállásos fotón: a bal oldalon lévő Mars színe tökéletesen stabil, míg a pontszerű Spica „változtatja” a színét. Az eredeti fotóhoz képest itt annyit változtattam, hogy utómunkában egymás mellé tettem a két „masnit”, a jobb összehasonlíthatóságért:
A pislákolás annál erősebb, minél fényesebb a csillag, és minél közelebb van a horizonthoz (ekkor sokkal több légrétegen kell a fénynek átverekednie magát).
Állítólag a régi öregek, akik még a csillagos ég alatt aludtak, a nyári estéken az északi horizont felett töltő Capella csillag pislogásából állapították meg, hogy szeles idő várható-e a következő nap. Minél jobban pislákolt, annál szelesebb időre lehetett számítani.
A vizes-holdfényes képek után jött az ötlet, hogy
Miért ne örökítheném meg én is a csillagok pislákolását?
Hisz nem feltétlenül kell hozzá távcső!
És hogyan?
Szembemenve a józan fotográfiai ésszel: kézből, kb. 1 másodperces expozíciót állítok be, az objektívet szándékosan bemozgatom, ami által a kiválasztott csillag vonalat fog húzni:
Így 1 másodpercnyi fény-színváltozást nyúlik ki egy hosszú vonallá, így láthatóvá válnak az időben változó színek:
Másképpen fogalmazva, egy 1 másodperces idővonalat látunk. Kicsit játszani kellett, hogy eltaláljam a megfelelő érzékenységet és záridőt, nekem az 0.5-1 mp, f/4 és ISO 3200- 6400 beállítás jött be.
A fenti képet nagy méretben letölteni INNEN lehet.
Minél hosszabb fókuszú objektív, annál jobb, de egy mezei 100mm-sel is nagyon szép képeket kapunk.
Érdekesség, hogy a vörös óriás Betelgeuse sokkal kevésbé pislákol, merthogy a légkör a vörös fényt sokkal kevésbé töri (a hosszabb hullámhossz miatt).
Szcintilláció fotózása másik technikával
Szerintem nem ennyire látványos, de talán egyszerűbb módszer.
Nagyon gyors záridőt kell beállítani (1/200 mp-nél gyorsabbat) és magas ISO-t, ezáltal pont el lehet kapni egy-egy színt.
Ahogy Amanda Cross angol fotós is tette:
Érdekesség #1: Normál Tejútas fotó kézzel
A modern gépvázakban és objektívekben található képstabilizásos technológia már ott tart, hogy tényleg lehet kézből kitartott „hagyományos” éjszakai fotókat is csinálni. Akár 5 vagy 10 másodperces expót is.
Erre persze leginkább akkor van esély, ha az obi nagyon fényerős és nagy látómezejű (pl. halszem).
Alábbi képet Jonathan Usher készítette Olympus OM-D E-M1 Mark II géppel, Olympus 8mm f/1.8 halszem obival f/1.8-n, ISO1600-n, 10 másodperces expóval KÉZBŐL!!!
Ismétlem, 10 másodperc kézből.
Itt van még egy „képstabis” cikk erről az Olympus gépről (ami amúgy eszement jó, én is használtam). A gyártó szerint ez ma leghatékonyabb vázba épített képstabi rendszer, amely 6,5 rekesz előnyt biztosít.
Itt pedig a saját írásom a „hagyományos” Tejút és csillagos ég fotózásról.
Érdekesség #2: Szíriusz és Harry Potter
A Szíriusz valójában egy kettőscsillag. Ahogy a csillagászatban szokás, a fényesebb csillagot A-nak, míg a kisebb párját B-nek nevezik. Tehát van Sirius A és Sirius B.
Az igazán érdekes azonban nem a kettőscsillag volta (nagyon sok kettőscsillag van az égen), hanem az, hogy a B komponens az A-hoz képest milyen kicsi és halvány.
A B egy fehér törpe, melynek kb Föld nagyságú méretében 1 naptömegnyi anyag sűrűsödik, és párjánál 453-szor halványabb. Valaha a Nap méretének ötszöröse lehetett.
Mivel már nem képes magát fűteni, leállt a fúzió, ezért a 25200 Kelvines felszíne fokozatosan hűl le.
Itt jön a kitérő a mesevilágba: a Harry Potter könyvek egyik alakja Sirius Black. A névválasztás nem véletlen: a Szíriusz a Nagy Kutya csillagkép fő csillaga.
Azt már nem merem megkockáztatni, hogy JK Rowling annyira felkészült lett volna, hogy tudott a B csillag létezéséről és történetéről.
Merthogy Sirius B mindkettejük neve, és nem nehéz felfedezni a csillag és karakter történetének analógiáját: valaha nagyok voltak, de mára már csak más fénye mellett, szinte láthatatlanul élnek…
Érdekesség #3: Meghökkentő méretek
A Szíriusz, ahogy a Napunk is, a „kisebb” csillagok közé tartozik. A fent említett vörös óriás Antareshez például így aránylanak méretarányosan:
És az Antares még nem is egy „nagy” vörös óriás…
A neten nagyon sok összehasonlító kép van a csillagokról, de ahogy láttam, nagyon sok csak kamu-méretarányos. A fenti képet illusztrációt csináltam, és pixelre pontosan méretarányosra készítettem 🙂
Ez sokskálás összehasonlítás a Wikipédián viszont biztosan jó.
Összegzés
- a csillagok pontszerű fényforrások, ezáltal a hullámzó földi légkör fénytörése miatt folyamatosan különböző színekben pislákolnak – ezt nevezik szcintillációnak
- a vörös csillagok fénye kevésbé pislákol, mint a kék színűeké
- a szcintilláció mértéke horizonthoz közeledve erősödik
- a pislákolást úgy lehet legjobban megörökíteni, ha hosszú fókuszú objektívet szándékosan bemozgat az ember kb 1-2 másodpercnyi expó során
- Nekem bevált beállítás: 100-200 mm gyújtótáv, f/4, 1 mp, ISO 3200
- Vagy lehet fotózni nagyon gyors záridővel is, ekkor egy-egy színt pont el lehet kapni
- Érdemes a horizonthoz közel járó fényes csillagokat becélozni: Szíriusz, Arcturus, Vega, Capella, stb
A végére egy kis játék
Csillagész vagy-e?
Kérdések a csillagászat minden területéről: könnyebbek és nehezek is vannak közte.
Hajrá! 🙂
