Ahogy közeledik a Perseida meteorraj maximuma, nagyon sok kérdést látok a neten ennek fotózásával kapcsolatban. Sajnos a válaszok többsége abbül indul ki, hogy a meteorok fényesek, majdnem, mint a tűzijáték.
Ez a legtöbb esetben nem így van: a hullócsillagok zöme a csillagokkal nagyjából egyenlő fényességű. Azaz van belőle fényesebb és halványabb is, de messze nem hasonlítható egy tűzijáték fényességéhez! Ez így elég tudománytalanul hangzik, de azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy a fényképezőgép szempontjából nagyon halványak.
Például, egy szabad szemmel nagyon jól látható, viszonylag fényes meteor f/1,4-s rekeszen és ISO 1600-n fotózva így néz ki (ez megfelel f/4-n ISO 12800-nak!!):
Az extrém fényes meteorokat hívják tűzgömbnek vagy más néven bolidának, de ezek elég ritkák.
Ahogy a csillagokat is simán látjuk szabad szemmel, a meteorokat is, de a fényképezőgépnek sokkal nehezebb dolga van.
Egy meteor ugyanis csak tizedmásodpercekig látszik! Gyakorlatilag mint egy vaku villan.
Tehát hiába használnék hosszabb záridőt, azonos érzékenység és rekesz mellett nem tudnék több meteort megörökíteni.
Az útmutató célja a fentiek fényében egy ehhez hasonló fénykép elkészítése:
Bár nem kérdeztem meg David Kinghamet, vagy Petr Horáleket de bizonyos vagyok benne, hogy az alábbi metódust követték.
Az éjszaka folyamán folyamatosan fotóztak, és az egyes képeket, amin a meteorok vannak, összeillesztették egy másik fotóra, ami a csillagok és a földi táj tekintetében a legjobb expozicíós beállításokkal készült.
Magyarul kétféle képeket készítettek:
- Az elején és végén egy-egy olyat, ami klasszikus értelemben vett asztrotájkép fotó. Például 30 sec, f/4, ISO 3200
- Közben sok órán át más beállításokkal a meteorok elcsípésére optimalizált paraméterekkel: sokkal magasabb ISO-val és rövidebb záridőkkel. Hiszen magasabb érzékenység beállításával sokkal több meteort tud megörökíteni. Például 8 sec, f/4, ISO12800.
Ezáltal 4-szer halványabb meteorokat lehet megörökíteni, mintha végig az első beállításban fotóznának.
(Nem csak meteorokra lehet használni ezt a módszert: itt van Rizsavi Tamás egy képe, amit ugyanezen elv alapján készített. Itt a meteorok a hajók fényeinek felelnek meg).
Akkor most következzen lépésről-lépésre a módszer. Ebben a bejegyzésben, amiben a 2015-s Perseidákról készített fotómról írok, hasonló módszert követtem.
Amikre szükség lesz
- Állványra, ha lehet minél stabilabb
- Távkioldóra (nem kell hogy időzítős legyen)
- Feltöltött aksikra
- Üres memóriakártyára
- Széles látószögű objektívre (pl. halszem, de akár egy kitobi is megteszi)
- Meleg ruhára
- Minimális tájékozodó képességre az éjjeli égbolton
- Türelemre 🙂
Alapok a meterrajokról
A meteorok apró porszemcsék, melyek a Földdel összeütközve belépnek a magaslégkörbe, és a nagy sebesség miatt felizzanak, és elpárolognak. Ezt az izzást látjuk hullócsillag formájában. Legtöbbször apró szemcsék, de ritkábban nagyobb kavicsok, kövek is potyognak az égből.
Azokat, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy ne párologjon el a teljes tömegük, és elérik a földfelszínt, meteoritoknak hívják.
Általánosságban igaz, hogy ahogy közeledik a hajnal, egyre több meteor megpillantására van esély. Mivel hajnalban a Föld azon felén vagyunk, amerre a Föld a Nap körüli pályáján halad, így az apró porszemek nagyobb eséllyel ütköznek a légkörnek.
A meteorok nagy részét rajokba lehet sorolni: attól lesz raj, hogy látszólag az ég egy pontjából indul ki a pályájuk. Ezt a pontot hívják radiánsnak.
A radiáns környékén a meteorok pályája rövid, míg a radiánstól távol (rá merőlegesen) hosszú.
Minden meteorraj egy-egy üstökös Nap körüli pályájának a maradványa; azok a részecskék, amiket „elhullajtott” útközben.
A meteorrajok a nevüket arról a csillagképről kapják, ahová a radiánsuk esik. Tehát a Perseida meteorrajt azért hívják Perseidáknak, mert a radiáns a Perzeusz csillagképbe esik.
Például a Perseidák a 109P/Swift-Turtle üstökös maradványai:
Azért fontosak ezek a háttérinformációk, mert így könnyebb megérteni, mi miért történik az égen.
Fotózás a terepen
Helyszín, időzítés
Én az asztrotájképeket szeretem, ahol valami földi motívum, táj van a csillagos égbolttal együtt komponálva. Lehet ez távoli épület, várrom, tó, szántóföld, bármi. Csak geometria legyen benne, és akkor nem lehet rossz.
Érdemes nappal bejárni a terepet, hogy ne a sötétben kelljen helyet vadászni.
Az állvány felállításánál szempont, hogy ne kerüljön túl közel a talajhoz. Ahogy közeledik a hajnal, egyre jobban hajlamos a pára lecsapódni a gép és az obi felületén.
Van, aki mini-ventillátort szerel a gépe mellé, mások hajszárítóznak. Legtöbbször az is elég lehet, ha elég magasan van a talaj felett.
Tájolás, komponálás
Nagyon fontos, hogy a meteorraj radiánsa, vagyis az a pont, ahonnan látszólagosan jönnek, beleessen a képbe. Ha nem esik bele, akkor is jó, de nem lesz ennyire látványos.
Tehát a Perseida meteoroknál a Perzeusz csillagképet érdemes a képkockán hagyni.
Másik hasznos komponálási támpont a Sarkcsillag: ha ez látszódik a képen, az utómunkát nagyon meg fogja könnyíteni (részletesen később).
Természetesen az egész fotózás alatt az egyszer beállított kompozíción nem érdemes változtatni, még kicsit se, mert feleslegesen megnehezíti az utómunkát.
Fókuszálás
Éjszaka ez külön kaland…
Először is csak a kézi fókuszálás használható, azaz az objektíven lévő fókuszkapcsolót MF állásba kell tenni.
Mindenképp valami messzi objektumon kell fókuszt állítani. Az objektíveken lévő fókuszbeosztásokban nem mindig lehet megbízni. Bár pl. egy APS-C szenzoros gépre rakott halszem objektívnak akkora a mélységélessége, hogy nagyon nem lehet mellélőni.
Ha fent van a Hold, akkor sima ügy. Ha nincs, akkor marad a következő módszer.
Egy fényesebb csillagot beállítok a gép látómezejébe. Majd Live View, azaz Élőkép módba kapcsolom a fényképezőgépet. Először csak a sötétséget látom, de ha teljesen belezoomoluk a képbe, akkor már előtűnnek a fényesebb csillagok. Így már tudok manuálisan, az obin lévő fókuszgyűrűvel fókuszálni.
Ha ez megvan, tesztképen ellenőrzöm, hogy a kép tényleg éles-e.
Expozíció beállítása az alapképekhez
Következő lépésként M módba teszem a gépet, és RAW, azaz nyers formátumot állítok be. A file formátumokkal kapcsolatban külön írtam részletesen egy másik bejegyzésben.
Kezdetnek ISO 3200-t és f/2.8 körüli rekeszt választok (vagy a legtágabbat), hogy megnézzem, mi az a maximális expozíciós idő, ahol a csillagok még nem mozdulnak be.
Természetesen nem a csillagok mozognak, hanem a Föld forog.
Ökölszabályként az 500 / 35mm ekvivalens gyújtótávolság szabályt szokták alkazmazni. Tehát ha pl 18mm-s kitobit használok egy APS-C szenzoros gépen, akkor az 28mm-s gyújtótávolságnak felel meg. Így a szabályt alkalmazva 500/28, azaz 17 másodperc az a leghosszabb záridő, ahol a csillagok még nem mozdulnak be.
Egy halszem esetén ez akár 30 másodperc is lehet.
Itt tényleg kísérletezni kell, és mindegyik próbálkozás után belenagyítani a képbe.
Rekesz és érzékenység beállítása
Alapesetben minél nagyobb legyen a rekesz és az érzékenység.
Előfordulhat, hogy a nagyon fényerős obikat le kell rekeszelni, hogy nagyobb élességet produkáljanak. Pl. az f/1.4-s obik sokkal jobb képminőséget adnak f/2-n vagy 2.8-n.
Az alábbi példán egy Canon 50mm f/1,4-s fix objektív rajzolatát mutatom be f/1,4; f/2 és f/2,8-s rekeszen, a képkocka felső harmadából (Canon 6D vázon, 100%-os nagyításon).
Jól látszik, hogy f/1,4-n a csillagok egyáltalán nem pontszerűek, inkább ködöknek néznek ki. F/2-n már elfogadható, f/2,8-n pedig már tökéletes az élesség.
Bár lerekeszelve az élesség nő, de ekkor már magasabb érzékenységet kell használni, ami magasabb zajt eredményez.
Persze, ha nem belenagyítva nézem az f/1,4-s fotót, nem olyan rossz a helyzet. Így néz ki a teljes képkocka:
Hozzáteszem, hogy ez egy viszonylag régi objektív rajzát mutatja (a Canon 50mm F/1,4 USM-t 1993-ban hozták ki).
Az új tervezésű 1,4-s fixek (pl. a Sigma Art széria, Samyangok), sokkal jobb minőséget mutatnak a legtágabb rekeszen is.
Amennyiben eleve gyengébb a kezdő fényerő (pl. f/3.5, mint a kitobiknál), nem érdemes f/4 alá rekeszelni, mert ott nem lesz ilyen drámai különbség, viszont a bejutó fény mennyisége nagyon lecsökken.
Érzékenységet tekintve általában ISO 3200 vagy 6400 szokott a megfelelő lenni. Ez attól is függ, milyen szenzorú gépet használok.
Az ISO-t APS-C vázas gépeken max 6400, full-frame gépeken max 12800 értékig érdemes szerintem állítani. Feljebb már nagyon magas a zaj.
Ezzel a beállításokkal a fotózás kezdetekor és a végén is pár kép készül.
A meteorok elkapása
Az érzékenységet az elfogadható legmagasabbra állítom: APS-C szenzoros gépnél 12800, full-framen 25600-ra. Az expozíciós időt ennek megfelelően csökkenteni kell.
Ha az alapkép 30 másodperc záridővel és ISO 3200-n készült, akkor itt ISO12800 mellett 8 sec a megfelelő záridő.
Mivel ezekből a képekből csak a meteorok csíkjai lesznek felhasználva, itt nem számít az élesség: ha az obit le kellett rekeszelni a jobb élességért, akkor itt nyugodtan mehet a legtágabb rekesszel.
Most jön a hosszú rész: több órán, esetleg több éjszakán át kell ezeket az expókat készíteni.
Ennek legegyszerűbb módja az, ha a gépet sorozatfelvétel módba rakom, és a távkioldón rögzítem a kioldógombot. Ezt minden kioldó tudja, egész egyszerűen lenyomva be kell tolni a gombot, és úgy marad.
Kattog szépen a gép órákon át, van idő gyönyörködni az égbolt szépségében.
Ahogy hajnalodik, egyszercsak már véget lehet vetni a „meteor elkapós” képeknek, és érdemes újra asztrotájkép szerű fotókat csinálni. Ekkora már a táj jobban meg lesz világítva, amit az utómunkában fel lehet használni a földi táj részleteinek kihozására.
Derült eget és jókedvet kívánok a fotózáshoz! 🙂
Utómunka
Az utómunkáról ebben a bejegyzésben írok bővebben, amikor a 2015-s Perseida maximumról készítettem montázst a fenti technikával. Nem lett annyira látványos, mint szerettem volna, leginkább azért, mert rövid volt a meteor elkapós fázis (kevesebb, mint 2 óra).
Amennyiben 2016-ban az idő engedi, hogy fényképezzek, akkor az ott készült képekkel bemutatom az utómunkát ebben a bejegyzésben is.
Jó fotózást kívánok! 🙂
